Jegyzetek

2016. szeptember 25. Vasárnap

JÁGÓ

alt

Ki ne hallott volna Othello zászlósáról, akinek fő törekvése, hogy a zöld szemű szörnnyel, a féltékenységgel mérgezze a velencei mór gondolkodását? Jágó hozzám nem ezen az úton érkezett – egy irodalomtörténésznek köszönhetően gyönyörű kutya formájában. – Író kutya nélkül? – kérdezte, amikor átadta az ajándékot. Meg vagyok győződve: Jágó őseit Goethe háza népe simogatta – maga az excellenciás úr ugyanis inkább Christiane Vulpius simogatására összpontosított. Választottja halála mélyen érintette, fájdalmát alig volt képes titkolni. A költőt ekkor már művei összkiadása foglalkoztatta, kevésbé az élményeken alapuló szerelmi líra. A szóbeszéd szerint ez az öregkor kezdete – bár, ha a tizenhét éves Ulrike von Lewetzow kezét megkérni óhajtó, hetven fölötti Mesterre gondolok, megdőlni látszik az elmélet. Amíg Goethe belemerült a szenvedély trilógiájának és a Faust második részének írásába, szolgálói gondosan nevelték a weimari vizslákat. Az ezüst nyílnak becézett kutyusokkal igyekezett ellensúlyozni a nagyhercegség a dilettáns művészek elszaporodását. – Ilyen szépet nem tudtok alkotni! – mondta nem egyszer a nagyherceg az önjelölt Künstlereknek, miközben a kecses járású ebekre mutatott, amelyek sokadik leszármazottjának lehetek gazdája. Írótáborokba nem viszem – legalább én ne bántsak egyes kollégákat… Három éven át medvenyomokat szaglászva kísért engem az erdőkben. Vadászhős vagy hős vadász, akivel ma reggel egy fővárosi panellakásból indulunk el, hogy a februári hidegben megnézzük, mint úsznak a lakónegyedet átszelő patakban a vadkacsák.
A kispatak aszfaltmederben folyik, akár egy szennyvízcsatorna, teljesen bekebelezte a világváros. Siralmas látványt nyújt, ahogy hullámozva terelgeti vizén a hozzá hűséges utolsó vadmadarakat, amelyeket a nagy kivilágításban éjszakánként megfigyelünk. Most ők jelentik számunkra a vadont… Jágó kitágult orrcimpával és előretolt füllel lesi, mint követik a tojók a gácsérokat. Remeg az izgalomtól. Talán a fenyvesekre emlékszik és a medvebocsra? Hazatérve elindítom a laptopot: a tőkés réce vagy vadkacsa (Anas platyrhynchos) a
madarak osztályának lúdalakúak (Anseriformes) rendjébe és a récefélék (Anatidae) családjába tartozó faj. Különböző színűek, és olykor ugyanazon faj nőstényének színe eltér a hímétől. A hím tőkés récének élénkzöld a feje, sárgás narancssárga és fekete színekkel testén, míg a nőstény világos barna. Vízpartok közelében fészkelnek, a talajon. Magas füvek vagy bokrok mögött bújnak meg, így elrejtve és megvédve a gallyakból és fűből készült fészkeket. – De panelek közt is?! – Kapaszkodik a kiszorított természet. Mi is kapaszkodunk Jágóval. Bele egy nagyvárosba, amelyhez nem sok közünk van, de amit igyekszünk megszeretni.

Két kutyasétáltatás között Rousseau-t olvasom az ágyamon.

„Mégsem buzdítlak arra, hogy nagyvárosokban élj. Ellenkezőleg. Ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell, hogy adjanak, a patriarkális és falusi élet példája – mely az ember ősi életmódja – a legbékésebb, a legtermészetesebb és legédesebb annak szemében, kinek szívét még nem tudták megrontani. Fiatal barátom, boldog az ország, ahol nincs szükség arra, hogy az emberek a békét a sivatagban keressék! De hol ez az ország? A jótékony ember hiányosan elégíti ki hajlamát a városok forgatagában, ahol jóformán nem talál másokat, akiken buzgalmát gyakorolhatná, mint cselszövő embereket vagy gazfickókat. A fogadtatás, melyben itt a semmirekellőket részesítik, akik szerencséjüket keresni jöttek ide, csak teljessé teszi az ország pusztulását, melyet, éppen ellenkezőleg, a városok rovására kellene újra benépesíteni. Mindenki, aki visszavonul a nagy társaságtól, éppen azért hasznos, mert visszavonul tőle. A társaság minden bűne onnan ered, hogy túlságosan népes."

– Mi gond a városokkal, amelyekben az emberiség fejlődik tovább?! – lázadok magamban. – Miért kéne nekem falura költöznöm?! A sok ember közül ugyanúgy ki tudok menni a medvékhez, mint egy tanyáról. Miért baj az, hogy egyformán próbálom jól érezni magam a plázákban és a vadlesekben? A mellettem heverő Jágóra nézek. Álmodhat, mert néha felnyüszít, és mozgatja a lábait. Medvét érez vagy kacsákat üldöz? Úgy tűnik, számára nem az a fontos, hogy erdőn vagy városon tartózkodik, hanem a gazdája jelenléte. Okos fejét nézem, és eszembe jut: tudtommal egyedüli a kutyatársadalomból, aki összesszeagolt egy szabad medveboccsal.

Homoródon történt. A Sinistra körzet írója várakozott ránk, amíg beszaladtunk a fenyvesbe az ebbel, hogy a több órai autóban ülés után mozogjon egy kicsit. Ahogy haladtunk a dombon felfelé, egyszer csak szembe jött velünk valami a sűrűből. Első látásra nem tudtam felfogni, mi lehet, kicsi volt és szürke a fák közt beszüremkedő napfényben, aztán barnára váltott a színe, ahogy a lábunk előtti árnyékfoltba ért. – Ez egy medvebocs – fogtam fel végül, de akkorra már késő volt, mert Jágó hiába volt mellettem láncon, előrelépett, nyakát kinyújtotta, orra elérte a bocs orrát. Összeszagoltak. A következő másodpercben a vad megfordult, és egy széles fenyőtörzs felé vette az irányt. A kutya húzott, tépett, ment volna utána, amikor egyszer csak egy hatalmas test emelkedett ki a törzs alól. A körvonalait már nem volt időm szemügyre venni. – Gyere! – kiáltottam Jágóra. Nagyot téptem a láncán, hogy ne az ösztönét kövesse, hanem engem, és futni kezdtem vele befele az oldalon. Nem emlékszem, hányszor estem el. Mindannyiszor talpra állított a félelem, amely ott csikart a gyomromban. – Minél távolabb! – kiáltotta bennem egy hang. Halálsápadt lehettem, amikor Döméhez, a medvésző autóhoz értünk, mert az ott várakozó író megkérdezte: – Minden rendben? Mit láttatok? – Jágó vidáman és győztesen lihegett, mintha ezt felelné: – Ha te is láttad volna…

        (Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)

 

2015. november 6. Péntek

FENYEGETÉS

giphy

 
– Kísérd el a night clubba! – jelöli ki a napi feladatot a főnök, miután a Németországból érkezett vendéget kifaggatta, mit szeretne látni a hon nevezetességei közül. A német üzleti tárgyalásokat folytatott a magyar fővárosban, és az imént még azzal dicsekedett, hogy kisgyereke van meg felesége, egyszóval jó házas, majd, amikor felvetettem neki, hogy elviszem innen hétszáz kilométerre a hegyek közé medvelesre, ezt felelte: – Ich möchte nur zweibeinige Fraubären! Széles arcára kiült a vigyor, miközben hol jobb, hol bal szemével kacsintott, jelezve, hogy mi a kívánsága. Szégyenkezve húzózkodom a feladattól, de nincs mit tenni. – Hagyd, hogy maradjon Konrad, amíg akar, te éjjel háromkor menj haza, mert holnap munka van! És ne költs ott senkire!

Csikorogva nyílik ki az éjszakai szórakozóhely vastag barna faajtója, miután felcsengetek az épületbe. Szinte vaksötétben gyaloglunk fel az emeletre, pár piros lámpa világít csupán. Odafent is pirosak a bútorok és a fények. Előre megyek. Bemutatkozom a pultnál álló férfinak. Arckifejezéséből ítélve ő a tulajdonos. Mire megfordulok, Konrad ölében már egy gyönyörű lány ül, és nagyon rossz németséggel próbálja elmondani, hogy Romániából jött táncolni Budapestre. – Akkor ő hazai – gondolom, miközben végignézek a gyönyörű testén. Hosszú fekete hajú, szép arcú, egyedül tanga van rajta, feszes mellei átvilágítanak a félhomályon. Hosszú vékony combjait keresztbe fonva töri tovább a németet. Nem érdekli, hogy értik-e vagy sem, nem hagyja szóhoz a vendéget, aki immár a vendégünk. A köpcös férfi csak mosolyog, végül megszólal, koktélt kér a lánynak. Kinézek magamnak egy fotelt a sarokban, és helyet foglalok. Jó távol van tőlem a színpad, közepén a csillogó rúddal, ami körül most egy szőke nő a Brains Don't change me című számára vonaglik. Ütemesen himbálja a csípőjét, vékony derekáról, formás fenekéről nem tudom levenni a szemem. Kérek magamnak egy sört, és követem tovább a táncot. Néha a vendégünkre pillantok. El van olvadva a román lány karjaiban, nem érdekli már, hogy mi történik körülötte. A szőke nő mindene formás, most éppen belekapaszkodik a rúdba, és körbefordul rajta. Lábszára hattyúként úszik a levegőben. Felette kerek és mégsem kövér combján megfeszül az izom. Felsőteste teljesen meztelen, de a mozgásától hasa csak néha látszik. Fejét felemelve édenien mosolyog, miközben követi a zene ritmusát. Rám pillant. Szemem lesütve kortyolok a sörömből. Nem tudom, kit nézzek tovább. A fotelbe olvadt vendéget vagy a szőke táncoslányt. A tulajdonos komor arccal mér a pultnál egy italt. Arrébb, a szemközti sarokban négy lány cseveg, szintén tangára vetkőzve. Ügyet sem vetnek rám. Szünetük lehet. Mire feleszmélek, lejár a szám, a szőke lelép a rúd mellől, hozzám siet és egyenesen az ölembe ül. Parfümök illata csap meg. Tekintetem formás mellére tapad, miközben ő kezét nyújtja: – Szia, Szvetlana vagyok Ukrajnából. Bemutatkozom – nincs időm másra, mert a lány mesélni kezd, hogy filozófiát és teológiát tanult Kijevben, és többet tud Istenről, mint gondolnám. Én viszont nem tudom, higgyem, vagy ne, amit állít. – Tudod, mi a dogmatika? – kérdi. Igennel bólintok. Rossz beszélgetőpartner vagyok ma, de ez őt láthatóan nem érdekli, vidáman mesél, miközben mojito-t kér a számlámra. A tulajdonos hozza ki neki a koktélt. Pókerarccal adja át, és távozik. Szvetlana hörpint egyet az italból, majd a túlvilágról, az angyalok létezéséről és az emberi élet értelméről értekezik tovább. – A legtöbben nem tudják, milyen értékes egyetlen pillanat. És azt sem tudják, hogy a mennyben ránk váró örömöt úgy tudjuk valamelyest elképzelni, ha meghatványozzuk az orgazmust! – kiabálja a fülembe a hangos zene közben, miközben derekam átöleli. – Mély kezd itt lenni a téma, nálam pedig kevés a pénz – villan át agyamon, azzal kibontakozom Szvetlana öleléséből és felállok. Nem tagadom, fáj őt otthagyni, mindig is a vékony alkatú nőkre buktam, tényleg elit lehet a hely, ha ennyire csinosak a hölgyek. Én azonban most nem kockáztathatok, a főnök úgyis mindent megtud, ami ma éjjel történik. Visszapillantok még az ukrán lány gyönyörű arcára. Csalódottan néz. Gyorsan elköszönök tőle, kifizetem a pultnál a koktélját és a sörömet ötszörös áron. Ekkor mellettem terem a német vendég: – Mi is elmegyünk – sandít rám mosolyogva, azzal karon ragadja a román lányt, és előttem távoznak. – Te nem akarsz szobára menni? – kérdi tőlem szigorú arckifejezéssel a tulaj. Nemet intek, kezet fogunk, és keserűen távozom. Olyan vagyok, mint a kifeszített nyíl, de nem lőhetek, mert a főnök előre figyelmeztetett, hogy kísérő vagyok, aki számára nem érvényesek a szolgáltatások. Leszegett fejjel baktatok haza az éjszakában. Közel lehet a hajnal. Otthon nyugtalanul alszom el. Másnap reggel a mobilom csengésére ébredek. Semmi zűrős ügyem nincs, így az ismeretlen számot is felveszem:

– Na jó reggelt, te fasz!

            – Hö… Kivel beszélek?

– Mondom, jó reggelt te fasz! Nem emlékszel, hol voltál az éjjel?!

– De igen. Kivel beszélek?

– A night club tulajdonosával. Kitaposom a beled még a mai napon, ha nem hozod be most azonnal a pénzünket!

– Milyen pénzt?

– Ezer eurót, amivel tartoztok, bazmeg! A másik fasz, a német barátod adta meg a számod! Azt mondja, a vendéglátója vagy, te hívtad, ezért te kell fizess! Ha délelőtt tizenegyig nem hozod ide a pénzt, érted megyek és szétloccsantom az agyad.

– Nem lehetne egy kicsit udvariasabban?

– Adok én neked udvariasságot a pofádba, nekem ma el kell könyvelnem mindent a cégnél, megöllek, ha nem érsz ide a pénzzel a kurva anyádba! Értetted?! És ez még a szép szó! Meghalsz, te másodosztályú geci!

Kinyomom a telefont, és azonnal hívom rajta főnököt, aztán eszembe jut: mindennap délig alszik… Erőt vesz rajtam a félelem. A csávóval simán elbánok, de mi lesz, ha rám jön a pesti alvilág. Gyomorremegéssel indul a nap, sem a főnök, sem Konrad nem jelentkezik. Hol én tárcsázom őket, hol engem tárcsáz a night club-tulaj. Nem vagyok kíváncsi a további fenyegetéseire, ezért nem veszem fel. Évekké nyúlnak az órák, miközben magamban rimánkodom: – Vegye fel már közületek valaki! Nem tudom letenni a mobilt, izgatottan metrózok be a munkahelyre, de ott sincs senki. Ma Kitti se jött be. Üres minden iroda. Arcom kezembe temetve gondolkodom. Vajon megtalálnak, ha bekapcsolva hagyom? De hívnom kell szüntelenül a főnököt! Hátha mégis hamarabb ébred ma déli tizenkettőnél! Hátha! És mi kerülhet ezer euróba?!

Déli harangszó után végre felveszi a telefont a főnök. Idegesen hadarom el neki a történteket. – Nyugalom! Mindent megoldunk! – mondja rekedt hangon. Lesem az ablakon át, hogy mikor áll be az utcába sofőrjével az Audija. Nem tudom, mennyi idő telhet el, míg megérkezik. Mosolyogva a zsebébe nyúl, kezembe számolja az ezer eurót, és csak ennyit mond: Intézd el, a mi vendégünk! Lerohanok az utcára, felhívom a tulajt, és belemondom a telefonba, hogy félóra múlva nála vagyok. Ütöm le a járókelőket a sietségtől, míg végre a nagy barna faajtó elé érek. Felcsengetek. Beengednek. Szúrós szemmel nézek rá köszönés helyett. Mosolyogva veszi át a pénzt a pult mögül, és csak ennyit mond:

– Ne haragudj, így szoktuk ezt rendezni, rengeteg gondunk van a vendégekkel.

– Értem én, de nem lehet normálisabban beszélni?

Válasz helyett kávéra hív. Nem fogadom el, mert sietnem kell vissza a főnökhöz, és amúgyis, miért barátkozzak vele ezek után. Kezet rázunk, majd távozom. Mire visszaérek a munkahelyre, már ott vár Konrad vizenyős szemekkel a főnök oldalán. Láthatóan nemrég ébredt, és annyira másnapos, hogy nemigen tudja, hol van. Mellettük Kitti fogad. Arcán kaján mosoly. – Nem rád vonatkozik véletlenül az összeg fele? – kérdi kacsintva. Válasz helyett félrevonom Konradot, és csak ennyit kérdek tőle németül:

– Legalább dugtál vagy csak felszámolta a csaj az órákat?

– Scheisse! Már az első menetnél bealudtam…

(Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)

 


 

2015. szeptember 7. Hétfő

MEDVÉTLEN

alt
A lány felsikolt. A fiú zavarba jön. Mindketten kiugranak a lesből, amikor kinyitjuk az ajtót. Nem tudják, mit mondjanak. – Medveles vagy romantika? – kérdi tőlük vadászismerősöm, akivel éppen ellenőrizzük a terepet. – Romantika – mentegetőzik lesütött szemmel a fiú. Kigyalogolnak a medvés erdőrészből az autójukhoz, és távoznak. A lesbe belépve két lapot találok. Az egyiken ez a cím áll: Noszlopi Botond: Ebugatta. A másikon meg: Erdei L. Tamás: Szürkécske. A két lap egy alacsony fapad alatt hever, alatta könyv; Kukorelly Endre: Hogyan lettem nagy író. Hűha, ez már tényleg romantika! – gondolom magamban, amikor gyanús sárgásfehér foltokat pillantok meg a könyv borítóján. Ekkor döntöm el, hogy kipróbálom én is ezt a fajta romantikát. Egy igazi boszorkánnyal.
A lány csángó, és sose látott medvét szabadon. Elsőre elfogadja meghívásom. Könyvet nem veszek magamhoz, hiszen megtörném vele a medveles lényegét, miszerint a jelenben élsz, és minden pillanatban bejöhet a nagyvad. Meg aztán se a más, se a magam könyvével nem szeretek csajozni. Csak végső esetben vetem be, ha már nem működik a többi módszer. Óvatosan baktatunk ki egymás után a csapáson. Mintegy negyedóra múlva megérkezünk a faerődítményhez. Amikor a lány, akit nevezzünk mostantól Annának, felfelé lépked a falétrán, meghűl bennem a vér. Nem a barna bundás közeledik, hanem megpillantom Anna lenullázásra váró bundanadrágját. Sietve követem fel a lesbe. Mélyeket lélegezve ülünk egymás mellett a nagy csendben. Aztán egyszer csak megszólal: – Én szeretem az irodalmat. – Igen? – kérdem –, és kit olvastál legutóbb? – Lackfi Jánost – vágja rá szemrebbenés nélkül Anna. Vendégmunkás nővérem találta a pesti metróban, s hazaküldte. – Játékos. – Mire Anna ezt kimondja, már át is nyúl a medvelesben ölembe, hogy kigombolja a sliccem. Nem ellenkezem. Ő ellenkezik, amikor nemcsak a kezét akarom. Csángó leány nem csókol oda, ahol a másik pisil! – emeli fel mutatóujját, majd kérges tenyerével marokra fog. Hiába rimánkodom, könyörgök, egyebet nem enged. Hullámzó alkarján megcsillan a lemenő nap fénye. Csuklója olyan szépen mozog, hogy nem erőszakoskodom vele, mert az Isten is boszorkánynak teremtette. Közben kinyitjuk a lesajtót, hogy jöjjön be levegő. – Vajon merre járhat most a medve? – kérdi Anna. Válasz helyett görcsösen vállába kapaszkodom. Aznap nem jön a medve. De jön más. Azóta se tudom eldönteni, hogy mi volt ez. Medveles? Romantika? Anna Művésznő néven kerül mobiltelefonomba, igaz, hiába, mert hazaérkezésünk után eltűnik. Örökre. Milyen volt szőkesége, nem tudom már, de ahányszor meglátom a medveles alján a ragacsos kátránypapírt, Annát látom magam előtt. Ilyenkor valamiért sosem jön a medve…

(Részlet a Medvenéző munkacímű készülő kötetből)


2011. május 5. Csütörtök

VISSZATÉRÉS...

alt
– Elutazott az asszony, egyedül maradtam az autónkkal, nem lépünk el valamerre? – hívta az ifjú harcbírót testvére.
– Ellépünk, átöltözöm és érkezem.
Albérletébe érve eszébe ötlött sikertelen kórházi szökése, és belévillant a halastó képe – emlékezett: kis híján összetűzésbe került a két biztonsági őrrel.
– Miért ne próbálnám meg még egyszer? Vissza kell mennem. Közben könnyebben túlteszem magam ezen a Lepecs–ügyön… Zoltán rávehető, meg aztán úgysem volt még ilyen helyzetben, ideje bevezetnem az efféle éjszakai horgászatba.
Könnyű nadrágba bújt, hogy jól át tudjon lendülni a kerítéseken. Két botot vett magához orsókkal és a műcsalikkal, amelyeket éjjel szokott használni nagy halakra.
Gondosan bezárta a bejárati ajtót, és lesietett a lépcsőkön. Zoltánt sikerült hamar meggyőznie, így ő is az alkalomnak megfelelően öltözött. Izgatottan vezetett, még soha nem égett ennyire a kalandvágytól, valósággal ugrált örömében a sofőrülésen. Zordok nyugtatni próbálta, majd előadta tervét:
– A helyszíntől jó messzire parkolunk, ahol senki nem láthatja autónkat. Ezután óvatosan felmegyünk az erdőn keresztül a tóhoz. Kurva fontos, hogy észrevétlenek maradjunk mindaddig, amíg nem lépünk akcióba. Jó nagy ívben kerüljük meg a tavat, hogy láthassuk, ha netán valaki mozog a parton. Ha nincs ott senki, átpattanunk a kerítésen, és dobunk. Elsőnek én, azután meg te.
Egy óra múlva már hangtalanul osontak a hatalmas fenyők között. Koromsötét éjszaka volt, a Hold egyáltalán nem világított. Zoltán szíve a torkában dobogott, jobb keze a horgászbot parafanyelét markolta görcsösen. Lépésről–lépésre követte bátyját, aki hiúzként lopakodott előre. Valahonnan kutyaugatás hallatszott. Amikor légvonalban a tó mellett jártak, Zordok hátra fordult.
– Ahogy megbeszéltük, jó nagy ívben teszünk egy kört a tó körül, mielőtt átugrunk a kerítésen. Öccse egyetértően bólintott, belül azonban egyre inkább úrrá lett rajta a félelem, amit akkor érzünk, amikor tilosban járunk, és akár ránk is lőhetnek a biztonsági őrök. Szorosan lépkedtek egymás után a derékig érő fűben. Ekkor hirtelen valahol felgyúlt egy nagy lámpa, és pásztázni kezdte a terepet. Leguggoltak. A kutya most már közelebbről, dühödten csaholt. Egy–két perc és ismét vaksötét lett. Az orrukig sem láttak, úgy araszoltak előre, de a rejtettség tudatára legalább felszusszanhattak. A következő pillanatban Zoltán egy kétségbeesett nyögésre lett figyelmes. Bátyja eltűnt szemei elől. Fel sem tudta fogni, mi történik, már ő is esett. Locsogás verte fel újra a csendet.
– Szar!!! – horkantott föl Zoltán félhangosan, miközben erejét feszítve kapaszkodott a mellette hadonászó Zordokba. Nyakig merültek a tótulajdonos és vendégei szarában, amelyet a vécéből a kert végi széles gödörbe vezettek. A harcbíró mellúszással próbált kievickélni a vizelettel keveredett ürülékből, amely már álláig ért. Bal vállába a rémült Zoltán kapaszkodott. Nem tudták, mennyi ideig lebeghettek így a szarban, amikor Zordok nagy nehezen elkapott egy part menti ágat, amelyet megragadva mindketten üggyel–bajjal kikászálódtak a pöcegödörből. Egymásra néztek, aztán hanyatt fekve röhögtek, mit sem törődve azzal, hogy észreveszik–e őket az őrök, vagy sem.
– Nyakig szarban! Még a fülcimpámról is csöpög! – lihegett Zordok.
– Ez messze nagyobb ötlet a biztonsági őrnél, faszikám! Rendesen beszoptuk! Gombot varrhatunk a szarukra, bazmeg! – nyerített Zoltán. Ahogy enyhült a sokk hatása, érezni kezdték az orrfacsaró bűzt. Hányinger környékezte őket. Egy szempillantás alatt lábra álltak, és nagy sietve szabadultak meg ruháiktól. Meztelenül futottak az autó felé.
– Nincs mit tenni, így ülünk be! – adta ki Zordok az utasítást. Amikor begyúlt a motor, képek villantak agyába. Bardócz prefektus urat látta a kisszeminárium szőlőszüretén, amint felbőszül a favécé ajtaja alól kilátszó, egymással szemben elhelyezett két pár cipőtől.
– Mit csináltok odabent? Gyertek ki azonnal! Mit csináltok odabent?! Gyertek ki azonnal!!! Két disznó! Vétkeztek a hatodik parancsolat ellen! Kinyitni! – ordítja a fegyelmi elöljáró, aztán elindul, hogy széles vállaival betörje az ajtót, amely magától kinyílik. A következő pillanatban Bardócz prefektus úr a szétfűrészelt ülőszerkezetnek köszönhetően valósággal belezuhan a szarba.

Bűn és bűnhődés, így rovom le, amiért kisdiákként megterveztem és véghezvittem Bardócz prefektus úr szarba juttatását. Két évtized röppent el azóta. Zoltán vajon miért bűnhődött? Ő is az én vétkemért? Erre kizárólag ő ismeri a választ… Nem vagyok babonás, ellenkezőleg, talán túlságosan is szkeptikusan próbálom elemezni a történéseket. Ekkor értettem meg, hogy a pokol és a mennyország már itt, a Földön elkezdődik. Minden, amit teszünk, még ebben az életben újra megtörténik velünk.

Lehúzták az ablakokat, hogy ne érezzék a szörnyű szagot. Zoltán mezítláb nyomta a gázpedált. Az út elején még fel–felkacagtak a történteken, aztán egyre szótlanabbá váltak. Mindketten gondolkodóba estek, miközben fáradtan meresztették előre a szemüket, várva, hogy újra megláthassák a várost. Elhagyták a hegyvidéket, dombok között haladtak, előttük kivilágítatlan szekér. Zoltánnak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a kormányt. Összenéztek.

– Ez is biztos halért járt ebben az órában… – próbálta oldani Zordok a hirtelen keletkezett feszültséget. Öccse nem hajtott gyorsan, most még lassabbra vette a tempót. Falvakon haladtak át, néhol már égett az udvarokon a villany. A gazdák a hajnali fejéshez készülődtek. Enyhe szél fújt. Távolról kezdtek felszakadozni a felhők.
– Lassan megérkezünk! – bíztatta öccsét a harcos. Alig értek be az első lakónegyedbe, egy útkereszteződésnél megállította őket a rendőr.
– Jó reggelt, Zerkula őrmester vagyok, a hajtási engedélyét, a személyi igazolványát és az autó papírjait kérem ellenőrzésre! Mi ez a büdösség? Babot vagy döglött csirkét ettek?
A testvérpár kővé dermedt. Egyetlen szál ruhadarab sem volt rajtuk. Nem lehetett mit tenni, ki kellett szállniuk. Elsőnek Zoltán lépett a volán mögül a rendőr elé, aki majd hanyatt vetette magát a csodálkozástól. Kisvártatva ott állt a két fiatalember anyaszült meztelenül a döbbent forgalmistával szemben. Az első percben egyikük sem tudott megszólalni a meglepetéstől. Végül a zsaru törte meg a csendet:
– Hova utaznak?
– Csak ide, a városba – felelte szemlesütve az öccse mellett didergő harcbíró.
– De hát csóré fasszal, uraim?
(Regényrészlet, megjelent románul a Tribuna c. lapban)