Könyvek

 Medvenéző - 2017

 

 Zordok, a székely szamuráj, Kalligram Kiadó, Pozsony, 2012

Formagyakorlat egy szerencsés balesetről (könyvrészlet)

Amikor szemem felnyitottam, egy fehér ruhás női alak hajolt fölém. – Jól van? – kérdezte, majd egy tűt szúrt a vénámba. Minden belégzés után éles fájdalom hasított végig mellkasomon. Felnyögtem. Fejem oldalra fordítottam. Anikó ült mellettem. Arcát kezeibe temetve sírt. Próbáltam összerakni magamban a történteket. Pár perc múlva kilépett a folyosóra, hogy ott várja meg, amíg lejár az orvosi vizit.

 

 – Ne haragudj, amiért elhanyagoltalak, igyekszem javítani, de most figyeljünk a lovaglásra – kérte Zordok Anikót. Átölelte, megcsókolta és fenekét gyöngéden megpaskolva lóra segítette a nőt.

 
 
  Felnyomták szentnek, Erdélyi Híradó Kiadó-Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007

Halálka (könyvrészlet)
Nem volt kiírva a filmvetítések időpontja. Amikor összegyűlt legalább ötven ember a roskadozó kultúrház előtt, elszalasztottak valakit a sánta iskolaigazgatóért. Most is így történt. Rövid várakozás után érkezett is mérges tekintettel az öreg, kulcsokat zörgetve kezében. Dúlt-fúlt, mint akinek megették a vacsoráját, miközben kinyitotta a keskeny ajtókat, majd bekapcsolta a vetítőgépet.
– Mindenki bent van? Az előadás öt perc múlva kezdődik!
A dohos kis helyiségben vagy ötven-hatvanan tolongtunk. Egy beesett arcú ember tört utat a legelső sorhoz. Megjelenése tiszteletet parancsolt. Két méter húsz centi magas, ereje teljében levő férfi volt, bárgyú szemeivel közömbösen tekintett mindenkire. Nem érdekelte, mi történik körülötte. Letette tarisznyáját a középső székre, majd megigazítva kopott frakkját, elégedett arckifejezéssel foglalt helyet. A villany kialudt, a termet kardként vágta ketté a vetítőgép fehér fénye.

   Üres és Teli - Harcesszé , Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, Székelyudvarhely, 2007

Könyvrészlet:

Létezik egyáltalán harcművészet? Milyen alapon sorolhatjuk a harcot a művészetek családjába? Sokan támadják ilyen értelemben a harc különböző formáit, puszta verekedést vagy agresszivitást látnak benne és jogtalannak tartják az irodalom, vagy a zene mellé helyezését. Abban csakugyan nincs művészet, ha erőnket fitogtatjuk. Azonban, ha megnézünk egy idős karate mestert, amint éppen formagyakorlatot végez, azonnal felfedezhetjük ütéseiben és rúgásaiban a mozgásművészetekre jellemző szépséget és büszkeséget. Mi ez a szépség? A természetes belső erők által összehangolt harmónia. És a büszkeség? A testi és lelki erők egységének kisugárzása.
A harcos alkotó is egyben.