Kritikák

Az történt, hogy Murányi Sándor Olivér) Folyamtánc című kötetét két „nekifutással” olvastam el. Tulajdonképpen egyetlen lendülettel a végére juthattam volna, ha aznap korábban nekilátok, de csak késői órán – úgy kilenckor – vettem a kezembe egyik este, ésmár akkor nagyjából a kétharmadán túljutottam ennek a mintegy százkilencvenkét oldalnak. A második alkalommal aztán simán befejeztem, és még arra is jutott időm, hogy nagy élvezettel visszalapozzak benne, s itt-ott „ráerősítsek” arra a hangulatra, amely körülvett az olvasás és az értelmezés folyamatában. Bevallom, hogy a kulturális életben markánsan jelen levő, számos barátjának, kortársának író-olvasó találkozót, felolvasó- és bemutatókörutat is szervező, ily módon sokat utazó alkotó két korábbi könyvét (Zordok, a székely szamuráj, Medvenéző) csak úgy, mondhatni kötelességből és vontatottan olvastam el annak idején, ám most igencsak meglepett ez a hang és a hozzáállás. A „fentforgás” ellenére sem túl gyakran jelentkező Murányi 2007-es indulása óta, másfél évtized során öt kötetet publikált – most érkezett el arra a szintre, hogy elmondható róla: érett és saját hangján megszólaló prózaíró.

Enyhe szorongással szoktam tudomásul venni és érzékelni az át-, az ide- vagy az odatelepedéseket. Annak idején Tamási Áront is megviselte a kiköltözés Budapestre. Kezdetben töretlen volt a népszerűsége, de a proletkult idején háttérbe szorult, s bizony az enyhülést követően – miután elszenvedett négy-öt szilenciumos esztendőt –, úgy tért, úgy térhetett vissza, hogy mindvégig a hagyományos székely falu írói-költői „átmentője”, Farkaslaka „újrafogalmazója” maradt, és tulajdonképpen önéletrajzi gyökerű írásaival jutott vissza azokba a magasságokba, ahová itthoni, erdélyi pályafutása idején felküzdötte magát. Lehet Mikes Kelement is említeni, aki az „örök” Rodostóból is Zágont látta – ez egy jó régi történet, de annyi biztos, hogy a számkivetettség fájdalma teremtette meg nála az utókor számára azt az örökfényű prózát, amely levelei által oly kitartóan sugárzik ma is felénk. Sorolhatnánk még számos olyan írót, akik a parancsuralmi időszak utolsó évtizedében távoztak Erdélyből, ám Pannóniába érve nem tudtak jelentőset alkotni, a témáik által idehaza maradtak, vagy pedig – beilleszkedési próbálkozásaik mellett is – képtelenek voltak a korábban megvalósított értéket, minőséget felmutatni. Úgymond elsorvadt bennünk a talentum. Kifulladtak. Elsüllyedtek a magyar középszerben. Nyilvánvaló, hogy kivételek is vannak bőven. Ilyen – immár nem kényszerű – áttelepedések később isvoltak, napjainkban isvannak. Nem ideológiai kényszer, jórészt a kalandvágy, a konjunktúra, illetve a családi helyzet sarkall és késztet pillanatnyilag is országváltásra többeket. Ebben a megváltozott, nyitott (?) világban azt szoktuk mondani, hogy a kulturálisan egységes Kárpát-medencében egyetlen magyar irodalom létezik. Lehet jönni-menni, de íróember legyen a talpán, aki sérülés nélkül képes élettér, lakóhelycsere közben változni és változtatni. Más helyről más szögben látni. Jelen pillanatban is folynak ilyen állandó lakhely- és országváltoztatással járó életút-projektek. Több-kevesebb eredménnyel.Murányi Sándor Olivér  esetében sikeresnek érzem az áttelepedést. Amint magánemberi megnyilatkozásaiból, de itteni írásaiból is kiderül – hiszen egyértelműek az önéletrajzi vonatkozások – megvetette a lábát a Duna egyik szigetén. Életvitelszerűen ott él a nagy folyam közepén, Szentendre magasságában. Ez az állapot azonban nem eltávolítja a háta mögött hagyott kisvilágtól, hanem inkább összeköti. Az itt szereplő írások tanúskodnak a vízen tett utazásairól, fel s le, hiszen eljut oda is, ahol a folyam „a tengerbe torkoll”. A halak, pontosabban a harcsák ürügyén.

Különösebben nem vagyok oda a horgászatért, nem is gyakorlom ezt a foglalatosságot. Úgy vagyok vele, amikor hallok bizonyos beszédfoszlányokat a kocsmákban vagy baráti társaságokban, hogy sokan pótcselekvésként élik meg, egyfajta primitív ösztön tovább-éltetéseként, és meg vagyok győződve arról is, hogy a zsákmány nagyobb része csak mese. Emlegetik ugye a halász-sublert, s azt is, hogyan kell róla leolvasni az adatokat. Viszont vannak őszinte horgászok, akik nem dicsekednek semmiféle zsákmánnyal, hanem bevallják, hogy élvezetből, sportból horgásznak, és tulajdonképpen nem visznek haza semmit, fogjanak bármekkora halat, mindig, minden példányt visszaengednek a saját életterükbe. Legfeljebb fotókat készítenek róluk, hogy dokumentálják. Egyébként a szerző is vall ilyen gyakorlatról, maga is él ezzel a lehetőséggel.

Túl a halakon, történetesen a harcsákon, én úgy gondolom, hogy az író számára a horgászat, a sport egyfajta ürügy és eszköz ahhoz, hogy ki- és megélje, felmutassa sajátos alkotói habitusát. A halak kötik össze a valósággal, a világgal. Egyrészt megjelennek a történetekben távolba szakadt testvérei, akikkel olykor csónakban, folyóparton szerveznek találkozásokat. Másrészt pedig eljut külföldi folyókra, más kulturális közegekbe is. Ami különleges értéket ad írásának, az bizonyos archetípusok bemutatása, olyan emberek alakja, jelleme, portréja villan fel – ’Színész’, ’Révész’, ’Király’ –, akikkel a maga mostani környezetében,a szigeten vagy Budapesten találkozott. Hallal és hal nélkül. Hogy legyenek még rétegek, belopja a novella-folyamba nagyapa alakját is (Partium), és emlékként bevillan az egykori jeges tutajozások emléke, amelyek a jégzajlásos Nagyküküllőn történtek (Székelyföld). Végül is ez a kis folyó benne van a dunás történetsorban. Jól illeszkedik. Hiszen a Küküllők vize eljut végül a nagy folyamba és a tengerbe. Néhol esszészerű eszmefuttatások, olvasmányélményekre való utalások, olykor oral history-szerű betétek szabdalják írásait, de ettől egyik sem válik soha szaggatottá. Nem fárasztó, inkább üdítő mellékzöngék, csak gazdagítják az alkotó kosarát. Novelláról novellára haladva, mintha vízből kiálló biztos köveken lépkedne, egyszer csak arra eszmél az ember, hogy átért a túlsó partra, s máris vége a kötetnek. Regényként is értelmezhető a külön is jól megélő, egyéni lábakra helyezhető írásokból összeálló novellafüzér. Az otthonra találás és az összetéveszthetetlenül kiforrott írói hang létrejöttének dokumentuma így, negyven  után, immár ötven felé. 

Simó Márton, Irodalmi Jelen, 2022. október 23.

 

Abban, hogy a Duna megihlet embereket, semmi különös nincs. Sokakkal megesett már. Érted, ott hömpölyög az a ménkű sok víz a lábad előtt, messziről jön, messzire megy, kultúrákat köt össze, te meg akkorka vagy a partján, mint a homokszem... az a minimum, hogy legalább egy négysoros verset írsz hozzá, lehetőleg a „folyó/hajó” rímpár mellőzésével. No most Murányi is ilyesmit szándékszik tenni: mondana pár szót kapcsolatáról a folyammal – mély tisztelettel, szerelemmel. A végeredmény azonban meglehetősen eklektikusra sikeredik.

A természetleírások például helyenként igazán élményszerűek. Plasztikusak, érezni bennük a fák susogását, a víz morajlását. Az anekdoták is tulajdonképpen ügyesen vannak fazonírozva. Kár, hogy gyakorta átcsúszik az egész valami túlhabzó szentimentalitásba. Talán a szerző nem tudja kontroll alatt tartani saját érzelmeit, esetleg nem is akarja: hagyja magát hömpölyögtetni általuk, mintha maga is uszadékfa lenne a Duna végtelen vizén. Ami metaforának szép, a baj csak az, hogy ettől egyes történetlezárások olyanok lesznek, hogy az embernek kedve támad a facebookra posztolni őket valami naplementés képre applikálva.

Meg hát az egotripek. Komolyan mondom, nem értem, miért kell vagy ötször elmondani, hogy „már harmincnégy éve gyakorlom a harcművészeteket”. Mit akar ezzel közölni a szerző? Hogy ne merjek három csillagnál kevesebbet adni a könyvére, mert jön a pörgőrúgás? Milyen értelemben növeli az olvasmány értékét ez az információ? Sejtem, hogy a szerző önképének ez szerves része – de miért kell ezt ilyen nyomatékosan a számba rágni? Lehet, Murányi úgy véli, hogy a harcművészi tapasztalat garantál egy látásmódot, ami értékesebb, mint egy mezei drogériapénztáros tapasztalata? És ezt nem elég a szöveg minőségén keresztül érzékeltetni, hanem külön le kell szögezni? Nem tudom. Engem idegesített. Ilyenkor azt éreztem (és néha máskor is), hogy a szerző titkon nem is annyira a Dunáról akar beszélni, hanem inkább saját magáról. A Duna meg hadd folyjon csak mögötte.

Nem akarok azért túl szarkasztikus lenni. És nem csak a szerző harcművészeti képességei miatt. Hanem elsősorban azért, mert időnként tényleg szépen megformált szöveg ez, ami törekszik egy átélt élmény tolmácsolására. Vannak disszonanciák, az igaz. De ha valaki szeret vízparton ülve révedezni, bizonnyal kedvét leli benne.

Járvás Péter, www.goodreads.com, 2022. augusztus 03.

EGY HUSZONEGYEDIK SZÁZADI CASANOVA

 

Murányi Sándor Olivér harmadik, Zordok, a székely szamuráj című kötete, amely a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg, meglepően új hanggal jelentkezik a magyarországi prózairodalomban. Nem kíván beilleszkedni semmiféle modern kordivatba, inkább a klasszikusokra, azok közül is kedvenc olvasmányaira építkezik. Időnként az az érzésünk, mintha a Don Quijoté-t parafrazálná, de tetten érhető Thomas Mann vagy Hermann Hesse, Hemingway hatása is. 

 

A Zordok egy kétszáznegyven oldalas mű, amely nem fejezetekre, hanem huszonnégy formagyakorlatra oszlik. A terjedelmét tekintve lehetne akár kisregény is, azonban korántsem egyszerű besorolni bármilyen műfaji kategóriába. Kísérleti prózának, helyenként igen erős lírai felütéssel dolgozó, modern kalandregénynek, pittoreszk elemeket használó szövegnek mondhatnánk. Maga a szerző sem kívánja műfaji kötöttségek szerint behatárolni művét.  „Regénynek nevezhető-e majd, ami elkészül? A regény meghatározásáról sok előadást tartottam. Tudom, mi minden regény és mi minden nem regény. Hogy Zordok regény-e vagy sem, nem tudom. Igyekszem szavaihoz, történeteihez tartani magam. Ez lesz a nagy mű, amelyet egész életemben meg akartam írni? Ezt végképp nem tudom.” – mondja a könyvben Tanár úrként szerepeltetett író, aki Zordok, a harcművész-kalandor történeteit hivatott megírni.

Azonban Murányi mégis ad egy kevés fogódzót a műfaj eldöntésében olvasójának, hiszen a borítón az áll: kéjpróza.  A székelyudvarhelyi szerző első kötete, az Üres és teli (Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, 2007) harcesszé, a második, Felnyomták szentnek (Erdélyi Híradó Kiadó, 2007) pedig pornóprédikáció. Így nem meglepő, hogy most is valami egyedi, saját maga alkotta kategóriával rukkolt elő.

 

Ha előző műveivel keressük a rokonságot, mind a tematikában, mind a stílusban közös vonásokra lelhetünk. Nyelvezete, akárcsak korábbi könyveié: szikár, tömör. A történésre fekteti a hangsúlyt, nem akar pusztán szövegirodalmat művelni. Mindhárom mű részben vagy teljes egészében önéletrajzi ihletésű, a harcművészettel, a nőkkel, az irodalommal, az emberi élet kalandos útvesztőivel foglalkozik. Felnyomták szentnek című kötetéről Fried István a következőképpen ír:  „Novellisztikája egyként merít a magyar történelemből, a szakralitásból, a kisvárosiasság szülte különc alakok rajzából, de szemtelen biztonsággal és magabiztosságból rántja le a szentet a profánba, s emeli a profánt a magasabb régióba. Az ifjú erdélyi magyar irodalom belvilága karikatúrákra készteti, nyelvi humora ennek a belvilágnak szóhasználatával éppen úgy él, mint az erdélyi hagyományokéval.” Mindez elmondható újabb prózakötetéről is.

 

A Zordok, a székely szamurájban egy harcosról olvashatunk, aki  a fenyvesek ódon és titokzatos világában érzi igazán otthon magát: „A homályban ég felé törő fenyők olyanok, akár egy-egy gótikus katedrális. És a csend, a hegyi vidék csendje, amelyet már gyerekkorom kezdetén élveztem. Mintha beleszülettem volna. Sokan rettegnek attól, hogy egyedül maradnak ebben a csendben, mások itt találják meg a békéjüket. A rejtettség új távlatokat nyit”. Nemcsak a fenyőerdő, hanem a könyv is folyton új távlatokat nyit olvasója előtt. Mészáros Sándor szavait idézve, olyan, mint egy kínai szekrény, amelyben újabb és újabb fiókok nyílnak ki.

 

„Mivel is kezdődik egy ember története? A megfogamzással? A születéssel? Aligha. Talán a legidősebb életben lévő rokona történetével, valamint az eszméléssel, amikor véget ér számára a gyerekkor, és felébred benne a világ.” Az izgalmas, mozaikszerű történetek, amelyek külön-külön is élvezhetők, egésszé olvasva fejtik ki igazán hatásukat. Zordok kezdetben szerzetesnek készül, majd a szerelem, a női szépség iránt érzett féktelen vágy más utakra tereli. Hajmeresztő élethelyzetekbe keveredik, medvével harcol, lovaglás közben éri baleset, csaknem meghal egy autószerencsétlenségben harmadmagával, több furcsábbnál furcsább nőtípus ölében pihen meg, új erőt merítvén a gyönyörből. Emellett harcművész, és ez az egyetlen dolog, amely mindvégig stabil fogódzónak látszik életében. Több szakmát, életmodellt is kipróbál (kabátvasaló egy gyárban, mintaférj, kicsapongó szerető, szerzetesjelölt). Vendég a nagyvárosban, az erdőben, a költők kávéházában, a ferences reverendában, na meg a nők ölében is. Egy huszonegyedik századi Casanova, akinek senki sem bír ellenállni, botrányhős, polgárpukkasztó, mindenféle rendet, szabályt megszegni akaró lázadó. Aki ismeri Murányi Sándor Olivért, sok ponton ráismerhet szerzőnk saját történeteire, életének sorsdöntő pillanataira.

 

A mű főhőse példázatszerűen mutat rá az emberi esendőségre, életünk alapvető törvényszerűségeire. A humoros, pikareszk elemekkel tűzdelt történetek közé egy-egy aforizmaszerű bölcseletet szúr be. Nem filozófiai traktátust kíván ez által elénk tárni, csupán egy erős mondatot villant meg, amely pont elegendő, hogy lélegzetet vegyünk és elgondolkodjunk két gurgulázó nevetőgörcs között. Ezek pedig elsősorban a harcművészet, az irodalom, a horgászat, az emberi gyarlóság, az ösztönszféra témái köré csoportosulnak, megadva a fő vonulatait a könyvnek. „A harc ott kezdődik, ahol véget ér a félelem” – fogalmazza meg az apró bölcsességet a kötet.  Vagy a következőképpen szól: „A harcos ott rejtőzik a genetikámban. A felszínen bárkinek tarthatnak az emberek. De legbelül csak a harc van, amely minden újabb lélegzetvételemmel kísér”.

 

Az irodalmi élet egyáltalán nem szimpatikus Zordoknak. Nem tartja elég őszintének, igazságosnak, ami a „múzsafiak” között zajlik. Kemény kritikát fogalmaz meg velük szemben, és parodizálja a belterjességet is: „Magam két évtizeden át készültem arra, hogy mester legyek. A múzsafiak ellenben éjszakánként megajándékozzák jelen lévő társaikat ezzel a címmel, amely avval is jár, hogy a hátad mögött még nagyobb erővel gyaláznak”. Az emberséget tartja a művészi produktum fokmérőjének. Véleménye szerint, aki embernek nem állja meg a helyét, az művésznek is éppoly hitvány.

 

„Házimacskává válhat-e a hiúz? Utam fejlődés volt, mert saját sorsom éltem meg” – mondja Murányi Sándor Olivér, akinek legújabb kötete talán pont a zsigerekig ható személyes hang miatt nyújt átütő képet mai társadalmunkról, árnyaltan fogalmazva meg egy romantikus, huszonegyedik századi lázadó szavaival mindazt, ami romlottá, őszintétlenné tesz bennünket: „Mindig is lesznek olyanok, akik nem akarnak beilleszkedni a társadalomba, amelyet különféle világgépezetek irányítanak. Tagsági igazolványokkal, oklevelekkel, hitelkártyákkal próbálnak besorolni és lekötelezni. A rangkórsággal, a kivételezettségekkel és a címekkel minden hatalom meg tudja fogni az embert. A rang falkát feltételez, amely nehezen tudja elfogadni, hogy van, aki egyedül vadászik”. Murányi Sándor Olivér is talán egyedül vadászik, de ezzel a könyvével célba talál.

Varga Melinda, irodalmijelen.hu, 2012.május 17.

 

 


KIFELÉ VEZET A TITOKKAL TELJES ÚT?

(Murányi Sándor Olivér Zordok, a székely szamuráj című regénye elé)

 

A modernségnek talán első hírnökei, a német kora romantikusok meggyőzően hirdették: befelé vezet a titokkal teljes út. S ez a befelé egyként jelölte az egyes ember és közössége (magán)történetét, amelynek meséjéből születhet meg a regény. Murányi Sándor Olivér a maga elbeszélését távolabbra helyezte a romantikus esztétikáktól, lelkében romantikus, tetteiben olykor a hóbortosságtól sem egészen mentes hősét, Zordokot, aki egyszerre játssza el néha Don Quijote, néha egy, a számítógépek világába született szamuráj szerepét; miközben kalandregényi elemek váltakoznak balladás előadással, lírizáló természetleírások szokatlan gondolatfutamokkal. Mégsem állíthatnók, hogy Zordok szereptévesztő, csak betévedt a XX–XXI. századba, régen kellett volna élnie, talán valamikor a csirkefogó-regények évadán. Zordok a legmaibb kor elégedetlen fiatalembere. Aki keres. A világban önmagát. És önmagában a világot. Kísérletezik: egyetemet végez, megházasodik, előbb táncművész, utóbb harcművész, mindkettőben országos bajnok, szétnéz a fiatal írók között, és továbbkeres; egy időben ferences szerzetesnek készült, de az égi és a földi szerelem közül a földit választotta. Siker és kudarc az osztályrésze, legnagyobb sikere közepette érzi, hogy kielégületlen maradt; kudarcos mélybe hulláskor érzi, nincs tovább, de lesz tovább. Mert akarja, hogy legyen tovább. Kalandregény volna tehát az a műfaji jelölés, amely egy fiatalember szakadozott, jellegzetességében különös, különösségében jellegzetes történetével ismertet meg? Aki kifelé törekszik, kalandokat él át? Az eseménydús, fordulatos cselekmény lenne a kalandregény jellemzője? Nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy vitaregény a Murányi Sándor Olivéré. Vitázik, noha kimondatlanul, szövegekbe, párbeszédekbe rejtetten, azzal az elképzeléssel: lehet-e ma nevelődési regényt írni, a XIX–XX. század egyik legfontosabb regényalakzatát újra lehet-e gondolni? Goethe és Thomas Mann alakjai valahonnan valahová tartanak. A tudatlanságból a beavatottság irányába haladnak. A kívülállástól a befogadtatásig tartó utat teszik meg. Kísérleti terepen, egy varázshegyen, példázva a fausti igazságot: téved ez az ember, míg munkálkodik. Zordok nem kevésbé bolyong. Tánc- és harcművészet, magánosság és együttlét között. A leginkább a nőkben keresi: mit is? Nem az Örök Asszonyit, nem az erotikus vonásoktól sem mentes Magna Matert. Talán azt, aki – Adyval szólvást – „útra vált belőlünk?” A méltó társat? Akkor miért riad meg, ha rálelni vél? A nevelődési regény közelébe kerül a Zordok, az önismeret lenne a még oly távoli cél, amelynek megközelítésétől minduntalan eltérül. Változik, persze, a főszereplő; de az út, amelyet megtesz, kanyargós, hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Csak közömbös nem tud maradni, részt akar venni, igaz, nemigen nevezhető meg, miben.

 

Az olvasó egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben, hogy kézbe kapja a könyvet. Töprenghet: ki beszéli el a történetet? Zordok naplójegyzeteit betűzgeti, valóban, de Zordok átadja az öreg tanárnak fésületlennek mondott írását, aki „megszerkeszti”, és így adja közre. A tanár szintén járja a maga útját, keservesen tapasztalja meg az íróság nehézségeit. Zordok adja a nyersanyagot, a tanár a külső formát. De mikor ki beszél? A tanár csak stilizál? Odavetett mondatokat egyenesít ki? A beiktatott naplójegyzetek legalább olyan szépen szólnak, mint a tanár mondatai (ha az övéi). És szépen szólnak? Az őszinteség erejével, a szókimondáséval, amely nem ismer a szólás előtt gátat, árad, nem retteg a triviálisabb megoldásoktól sem. Zordok az erdőben boldog, de az élet nagy sötétlő erdejében nem egyszer téved el. Kegyetlen önmagához, mindazokhoz, akikben hamisságot fedez föl, naivitástól sem mentes. Hiszi, hogy nem született tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre. De még az öreg tanár sem tudja, merre van az előre… A XX–XXI. század fordulójának könyve, egy céltalanul cél felé tartó ifjúság, pittoreszk elemekben gazdag regénye. Szerzője Murányi Sándor Olivér. Jegyezzék meg ezt a nevet. Érdemes.

Fried István, irodalmijelen.hu, 2012. április 20.

 


LÉGIONÁRIUS...

 
Murányi Sándor Olivér 2007-es Felnyomták szentnek kötete olyan értelemben meglepetés, hogy a végletek novellisztikája, meglepő a novellák fesztávolsága, a hangvételek változatossága, a szabályosabb meg a szabálytalanabb előadásmód ciklusokba rendeződése, minekutána tudatosul, hogy a szent és a profán valójában ugyanannak színe és visszája (Anatole France ezt tudatta a maga szkeptikus-ironikus módján Thais-ával, Thomas Mann A kiválasztott című regényével tanúsította, hogy a legnagyobb bűn közelében ott a kiengesztelődés, a szentté válás lehetetősége). A világirodalmi példák csupán azt célozzák, hogy obszcén és emelkedett, nevetséges és fenséges, szakrális és deszakralizált mai szemlélését értékelni tudjam a novellista kötetét lapozgatva. A ciklus első részében Szent Ferenctől Fráter Györgyig, kisvárosi különcöktől gyermekkori traumáig, szinte misztikába hajló erdélyi történettől a költőkarrier szatírába hajló, egyben anekdotizáló előadásáig próbálja Murányi a megszólalás célszerű, tömörített alakzatait – sugallva, hogy egy terjedelmesebb epikai mű történetváltozatai felé ugyanúgy nyitható ez a fajta novellisztika, mint egy korszerűbben értelmezett erdélyiség felé (amelynek olyan képviselőit érdemes idesorolni, mint Mózes Attila, Király László és nem utolsósorban Bálint Tibor). Murányi egyetlen epizódot vázol föl, nemigen bontja ki, sejteti, hogy a színre hozott emberi sorsok egy szigorúan megtervezett vagy éppen ellenkezőleg, egy sugallatra megváltozó tudati cselekvés irodalmivá alakuló dokumentumai. A tömörítés minden bizonnyal erőssége, a lemondás a fölös retorikáról nem kevésbé. A középkor emígy jelenik meg: „Alkonyodott, a környező dombok, mint hasukon fekvő vörös oroszlánok búcsúztak a Naptól, egyre inkább maguk közé rejtve széles mancsaikkal a várost”. Hogy aztán a Naphimnusz (a novella végén) elárulja az itáliai tájkép mögöttesét. Az utolsó napját élő Fráter György a sírba viszi legújabb, fondorlatos nemzetmentő tervét, s ami marad, a természeti mítosz sokértelműsége által elfedett üzenet a létezés kiszámíthatatlanságáról:„...Pisztrángjai szétrebbentek a gyilkosok fegyverei elől, nyíl-oldaluk megvillant a reggeli napsütéstől áttetsző vízben – először a Maros fűzfái alatt, majd a Küküllőbe szöktek, és üldözőik elől menekülve, a hegyi vizek felé vették útjukat. Azóta is szüntelenül zaklatják őket, de mindig ott tanyáznak a Tatros völgyét keresztül-kasul irdaló patakocskák mélyebb árkaiban.”A második ciklus beszédes címe: Pinufiusz apát pornóprédikátzióiból. A harmadiké: Lógalék: Pinufiusz apát hagyatékából. Tág tere nyílik a szent lerántásának a profánba. Történhetne ez kamaszos kajánsággal, történik (a kevésbé sikerült darabokban) rousseau-i civilizáció-kritikával, illetőleg a civilizációs kényelmesség természetelvű ostorozásával, a nyelvi humor azonban menti még a „fedezet” nélküli kijelentéseket is; és történik a legsikerültebb darabokban a regiszterek igen ügyes és hatásos keverésével. Hiszen a prédikáció a jobbulás, a tanítás, az útmutatás, nagyon kevéssé a személyes esetlegességek, az önirónia műfaja, az évszázadok szentesítette műforma, a rituálé a közbeszéd, az alulretorizáltság, a töredékesség hangján szólal meg, prédikációs fordulatok kénytelenek megférni obszcén kifejezésekkel, a szentség fölmutatása szembesül a testiség különféle képeivel. S ha olykor némi didakszis üt át a jóízű szemtelenséggel előadott történeteken, bőségesen kárpótol a történetekben föl-fölbukkanó, akár fergetegesnek is nevezhető humor. Összetett ez a humor: akad benne olyasmi, amit a diákbeszéd szabadosságából örökölt a beszélő, akad olyasmi, ami kitűnően megszerkesztett ál-naivitásból fakad, és akad olyasmi, ami a történet nyitottsága révén az olvasóra bízza a végkifejlet megkomponálását, amelyhez azonban az elbeszélő semmiféle útmutatót nem mellékel, drámai és vígjátéki befejezést egyként megengedve.A Lógalék betekintést enged a fiatal erdélyi irodalom hétköznapjaiba, ennek novellisztikus epizódjait fűzi csokorba, kissé belterjes világot, beltenyészetet mutatva be. Alábbi idézetem a második ciklusból való, annak bizonyságául, miként ölelhető egybe teológia és a megismerésnek bibliai jelentése, mondjuk ezúttal is így: a szent, és a profán, a szerelmi aktus során miként válhat egy dísztelen legénylakás egy zuga szent térré:„A liturgiai tér és idő harmonikusan egészítette ki egymást, miközben az asszonnyá lett Barbarával ott lebegtünk a mindenség határán. Morális mélységeket és dogmatikai magasságokat egyaránt átjárva, primiciám hangos ordítással többször is életvizet hintve mindenek forrásába, az örök és szent női ölbe, újra és újra felfedeztem a szerelem nyálkáján csúszó ujjaimmal, nyelvemmel és szentelő botommal (az eszmével), hogy milyen jó az, ha a férfi elhagyja anyját és apját – de utóbbinak magával viszi lakáskulcsát...”A visszaemlékező és emlékeit prédikációformába öntő idős pap a beszélő, aki a régmúltat az ifjú szerelmes tüzével prédikálja, tekintettel lévén arra a frazeológiára, amely szerint szentbeszédeit meg kell szerkesztenie.
(Részlet Fried István Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (kötetek ifjú erdélyi szerzőktől) című írásából. Megjelent: Helikon, X. évfolyam 2009. 2. (520.) szám — január 25.
 
További részletek:
 

 

FRIED MESTER

 
Dr. Fried István Herder-díjas irodalomtudósnak OJD mutatott be az árkosi írótáborban. Azóta a professzor úr is bemutatott engem Éva és Tamás mellett a szegedi olvasóközönségnek. De ennél még fontosabb, hogy a hetvennégy éves Mesterben örökifjú Barátra leltem egy olyan időben, amikor az emberek keverik a barátság és a haverség fogalmát. Mikor jelezte, hogy írni fog rólam, kértem, hogy üssön–verjen a szavaival, mert a karatéban ehhez szoktam, s – amint az AIDS–szakértők is mondják – a negatív jobban életben tart.
– Majd négyszemközt… A nyilvánosság előtt most megdicsérem, de amit négyszemközt kap, azt nem teszi ki az ablakba. – mondta. Elküldött laudációját az alábbiakban közéteszem, de ne féltsetek, nem szállok el magamtól, Fried Mesternek köszönhetően máris zeng és ég a pofám…
Murányi Sándor Olivért Székelyudvarhely küldte hírhozónak a magyar irodalomba, bizonyára azzal az utasítással: hirdetné, hogy Székelyudvarhelyről is látható Európa, Európában pedig Székelyudvarhely nem jelentéktelen kisváros. Novellisztikája egyként merít a magyar történelemből, a szakralitásból, a kisvárosiasság szülte különc alakok rajzából, de szemtelen biztonsággal és magabiztosságból rántja le a szentet a profánba, s emeli a profánt a magasabb régióba. Az ifjú erdélyi magyar irodalom belvilága karikatúrákra készteti, nyelvi humora ennek a belvilágnak szóhasználatával éppen úgy él, mint az erdélyi hagyományokéval. Jelenleg egy csirkefogó–regénnyel érintkező kalandos történet megszerkesztésén munkálkodik, egy nevelődési regény körvonalait igyekszik felhúzni. Útja egyre magasabbra visz.
Fried István
 
 
  1. ERDÉLYI VILLONOK
  2. (E)RO(TO)MÁNIA RULEZ!