Murányi Sándor Olivér: Folyamtánc. Szigeti történetek. Lector Kiadó, Marosvásárhely – Új Forrás Kiadó, Gerecse, 2022, 191 oldal, 3300 Ft
A Folyamtánc a Partiumban született és Székelyföldön felnőtt Murányi számára új táj, a Szentendrei-sziget belakásáról szól. Vegyes műfajú kötet: van benne vallomás, visszaemlékezés, meditáció, portrévázlat, autofikció, dokumentum, riport és állatmegfigyelés. A szerkezet az Örkény István egyik egypercesében leírt paprikafüzérre emlékeztet, csak éppen a madzag funkcióját a tájcsere tölti be. Az énelbeszélő, azaz hite szerint a szerző a hegyvidéki ősvadont felcseréli a síkvidéki szigetléttel. A Duna két ága sarokba szorítja a szerzői tudatot. Sok logisztikai probléma merül fel az életrajzi hős számára, ez a szerzőre nézve megannyi tér- és irányszervezési feladat. Mindez leírható gráfelméleti kérdésként is: van két hidunk és legalább három révünk, révészekkel, akik fontos mellékszereplők (Zsoci, a magány élő szobra, továbbá Sebes, egykor búvár és informatikus, aki az elsüllyedt Hableány holttesteinek emléke elől az alsógödi kompra menekül). Hogyan jussunk célba, ha életmentő műtétre szoruló weimari vizslánkat visszük szakorvoshoz? (Autóval a déli hídon át.) És hogyan jutunk el a pesti művészszínházba, hogy ezáltal a kiváló jellemszínészt is integráljuk a folyami tájba? (Komppal, majd vonattal.)
Vannak írók – a jelen kötet szerzője is ilyen –, akik mélységes alázattal tekintenek az írói mesterségre, ugyanakkor azt is észreveszik, hogy a rendelkezésükre álló életanyag jobbnál jobb történeteket juttat eléjük. Murányi azonban íróként is úgy viselkedik, mint életrajzi hőse, a szenvedélyes horgász: írói tárgyát, akárcsak a harcsát, fáradságot nem kímélve igyekszik megragadni, horgára tűzni. Majd amikor végre megvan, és kellő fárasztás után birtokba vehető volna, a szerző megörökíti magát és a zsákmányt egy szelfiszerű pillanatképen, majd a fáradozás gyümölcsét visszabocsátja elemébe, a vízbe, illetve a privát emlékezetbe.
Kevésbé tréfásan fogalmazva: Murányi Sándor Olivér (nem a szerző, hanem a könyvben felbukkanó, azt betöltő életrajzi hős) nagyszerű regényszereplő lehetne, ha Murányi, szerzőként, megírná a hősnek terepül szolgáló regényt, amely Krúdy legjobb művei, A vörös postakocsi és a Napraforgó mellé volna állítható. Ehhez viszont arra volna szükség, hogy úgy tekintsen a harcsákért és a Dunáért rajongó szereplőjére, ahogyan Krúdy tekintett Rezedára és Pistolira: némi távolságtartással, olykor esetleg iróniával is. Murányi azonban elhiszi, hogy az a személy, akit bemutat a Szentendrei-sziget újdonsült lakójaként és a dunai tájak beutazójaként, az ő maga, és a két emberi lény azonossága magától értetődő.
De nem akarom számonkérni a szerzőtől azt, ami kihasználatlan lehetőség maradt. Azt érdemes szemügyre venni, ami létrejött. És ez sem kevés.
A Folyamtánc a Partiumban született és Székelyföldön felnőtt Murányi számára új táj, a Szentendrei-sziget belakásáról szól. Vegyes műfajú kötet: van benne vallomás, visszaemlékezés, meditáció, portrévázlat, autofikció, dokumentum, riport és állatmegfigyelés. A szerkezet az Örkény István egyik egypercesében leírt paprikafüzérre emlékeztet, csak éppen a madzag funkcióját a tájcsere tölti be. Az énelbeszélő, azaz hite szerint a szerző a hegyvidéki ősvadont felcseréli a síkvidéki szigetléttel. A Duna két ága sarokba szorítja a szerzői tudatot. Sok logisztikai probléma merül fel az életrajzi hős számára, ez a szerzőre nézve megannyi tér- és irányszervezési feladat. Mindez leírható gráfelméleti kérdésként is: van két hidunk és legalább három révünk, révészekkel, akik fontos mellékszereplők (Zsoci, a magány élő szobra, továbbá Sebes, egykor búvár és informatikus, aki az elsüllyedt Hableány holttesteinek emléke elől az alsógödi kompra menekül). Hogyan jussunk célba, ha életmentő műtétre szoruló weimari vizslánkat visszük szakorvoshoz? (Autóval a déli hídon át.) És hogyan jutunk el a pesti művészszínházba, hogy ezáltal a kiváló jellemszínészt is integráljuk a folyami tájba? (Komppal, majd vonattal.)
Ennél azonban fontosabb, hogy a tájcsere idolcserével is járt. Ahogy Murányi korábbi könyveiben a medve, úgy most a leső harcsa (Silurus glanis) áll a figyelem középpontjában. Ne tévessze meg az olvasót az állatrevü: igaz, hogy előfordul a könyv lapjain farkas, hiúz, még vidra is (tetemként, elgázolva), de az igazán fontos lény, aki irodalmi toposszá avanzsál, a harcsa. Nemcsak azért, mert személlyé alakul (olvassuk: „[E]z a harcsa [...] örökre az első tanítóm marad, aki segített begyakorolnom a csendet”), hanem azért is, mert hajszolása, foglyul ejtése, majd szabadon bocsátása a neoplatonikus gondolkodók szellem és szépség utáni sóvárgásának késői visszfénye. A medve gyakori toposz az irodalomban, az állatmesétől Micimackóig; a harcsa ritkább és különösebb. Már a medvelesre visszatekintve is azt írja a szerző, hogy „nem létezett számomra más, csak a jelen” a harcsafogás a Dunának mint folyamistennek, végső soron a mulandóságnak lerótt hódolat. A hős éjszakánként fehér ingben és nyakkendőben vonul ki a partra, hogy megszólítsa a folyót. Valójában persze az olvasót szólítja meg.
Márton László 1959-ben született, regényíró és műfordító, Élet és Irodalom, 2022. május 20.