Jegyzetek

2009. március 18., szerda

AZ ELENGEDÉS MŰVÉSZETE

alt

Az ívási hónap ellenére maradjunk még a horgászatnál. Balázs érdekes fotót küldött Luxemburgból… Én ennél nagyobb halat nem tudok mutatni, ezért a felolvasóesten elhangzott rövid szöveggel viszonzom:
Napok óta igen fontos dolgom támadt, éjjel kelek, mégsem érek rá semmi másra. Egy üzletember tavaiból telepítem a pisztrángokat – vissza a folyóba. A tulajdonossal nem ismerjük egymást, mert felváltva dolgozunk a másik tudta nélkül: ő nappal, én éjszaka. Esélyem sincs, hogy műszakot cseréljünk, de állom a sarat. Remélem, nem hoz többet, mint amennyit ki tudok fogni... Gyakorlunk. Így kell majd cselekednünk a medvékkel is...

Zordok erősen megmarkolta horgászbotját, óvatosan körültekintett, és futni kezdett. Átpattant a tavakat óvó kerítésen, leguggolt a legkisebb tónál.
– Bizonyára ez az anyahalas tó – gondolta. Nyugtalanságtól remegő kézzel dobott. A műlégy landolását a vízen óriási csobogás követte. A harcos érezte a horogtól szabadulni próbáló hatalmas pisztráng erős rángatását. Fárasztani akarta a halat, hogy a partra terelhesse, de az egyre kiszámíthatatlanabbul cikázott ide-oda a tóban. A bot meghajlott, majd hangos reccsenéssel tört ketté. Ebben a pillanatban öt motorbicikli száguldott be a tó partjára.
– Lefülelt! – villant át Zordok agyán. Bedobta a törött botot a tóba, átugrott a kerítésen, és a közeli erdő irányába rohant. Üldözői szitkozódva zárták be mögötte a kört, lepattantak a motorokról, és utána vetették magukat az erdőbe. A harcos négykézláb mászott fel a dombon. Őrült gyorsasággal haladt a bokrok alatt az erdő sűrűje felé. Az idegességtől perceken belül kifáradt, kapkodta a levegőt, végtagjait elhagyta az erő, háta mögött azonban egyre halkultak a szitkozódások, hogy végleg megszűnjenek. Hanyatt feküdt egy öreg fenyő alatt.
– Gyenge ötlet volt, barátom – lihegte. – Nem láttál meg, továbbra sem tudod, kivel van dolgod, ezt a csatát megint én nyertem. És most visszamegyek, hogy csak azért is kifogjam pisztrángodat!
Megvárta, míg besötétedett, elővette pótbotját, a vízfenéken úszó műhalat kötött zsinórja végére, és óvatosan osont vissza az erdő szélére. A tó partján újra nyugalom volt, a gazda titokzatos motoros őrei beletörődtek vereségükbe, és elhagyták a helyet. Mindössze egy–két üres autó parkolt a part mellett, amelytől mintegy öt méternyire zúgott a folyó. A friss vizet innen kapták a tenyészhalak, Zordok ide engedte szabadon, amit kifogott belőlük. Lábujjhegyen haladt a kerítésig. Átpattant a léceken, hangtalanul száguldott az anyahalas tóhoz, és dobott. Alighogy a műcsali elmerült a vízben, óriási rántást érzett a horgász. A hal elindult. Zordok zsinórt engedett utána, hogy ne szakadjon le, majd lassan vontatni kezdte a part felé. Alkarján érezte az eszeveszetten küzdő pisztráng hatalmas súlyát. Kettőt tekert még az orsón, amikor megpillantotta lábai előtt a nagy halfejet. Letette a parton botját, két kezével benyúlt a hal hasa alá a vízbe, és kidobta a fickándozó pisztrángot a partra. Éppen utána lépett, megragadta a száját, hogy maga elé emelje, amikor kivágódott az egyik autó ajtaja. Zordok összerezzent. Tíz méterrel tőle két feketébe öltözött biztonsági őr pattant ki az első ülésről.
– Lebuktam – villant át a harcos agyán –, menekülésre semmi esély.
Végső erejét összeszedve emelte fel a nagy pisztrángot, és a kerítésen át a folyóba lendítette. A két bőrfejű férfi a hatalmas csobbanás irányába kapta fejét. Zordok számára világossá vált: a harc elkerülhetetlen. Szeme megakadt a fekete ruhákon levő feliraton: security service. Kezeit ökölbe szorította, s kinézte magának a szélesebb vállú őrt, hogy orrcsonttöréssel próbálkozzon vele szemben. Átugrott a kerten, előttük termett, és rájuk szegezte szúrós tekintetét. Két mindenre elszánt szempár meredt vissza rá. Zordok hátrahúzta csípőjét, hogy minél messzebbről indíthassa az ütést, mert így elegendő súlya lesz a becsapódásnál ahhoz, hogy csont törjön. A két férfi leguggolt. Arcukat tenyerükbe temették. Hangos röhögésben törtek ki. Egyikük hasát fogva felállt és odaszólt:
– Mester, te horgászol? Nem tudtam, pedig hozzád jártam edzésre annak idején, bazmeg.

alt


2008. október 30., csütörtök

NELLI

alt

Budapesti lány, a nagy Szálinger Balázs költői tanítványa, akit Erdélybe küldött pár hónapra a mester. Egyetemi tanársegédi pályám első diákja, ő ült egyedül a bevezető órán. Ha akarnék sem tudnék karrieristává válni, mert másnap már figyelmeztetett Szálinger Pestről: vigyázzak a lányra, rám úgyse bukik, hisz erősssen rút vagyok, mutassam be OJD-nek és Wellmannak, mielőtt Kara lecsapna rá. Kérését teljesítendő, el is hívtam a Bulgakovba, ahol már ismerték (Szálinger szólt Karának, hogy mutassa be Nellit OJD-nek és Wellmannak, mielőtt Murányi lecsapna rá). Nelli azonban nem olyan, hogy le lehessen rá csapni. Ő dönt, és cselekszik. Így történt ez Homoródon is, ahova lovagolni hívtam. Ügetésre fogtam a ménem. Nelli lova lemaradt. Pár pillanat múlva száguldani kezdett paripája, hogy társát utolérje. Nelli lába kiszabadult a kengyelvasból… A lány lecsúszott a ló hátáról, ám úgy döntött, nem esik le, átfonta hát karjaival az állat nyakát, karcsú teste meg valósággal hozzáragadt a pej oldalához. Addig küzdött, míg elkerülte az esést, s épségben visszaült az ügető Séra hátára. Tiszteletem kifejezendő, az egyetlen, akinek átadtam a lovaglás hátralevő idejére székely cowboy betyár kalapom, este pedig rituálisan leöntöttem vörös borral a Gondűzőben, így pannonból Székely lett. Nem tiszteletbeli székely, hanem Székely. Hogy milyen jogon? Amelyen Csingacsguk fogadta testvérévé a sápadt arcú Vadölőt. Nelli, köszönöm, hogy Erasmus-ösztöndíjas egyetemi hallgatóként Erdélyt választottad Firenze helyett. Michelangelo távol van innen, de magadtól jöhetsz rá a vágta értelmére…

alt

2008. október 14., kedd

SZÓÉRT SZÜLETETT

alt

Vágyak küzdöttek egymással. Barbara arca már vonzóbb volt a barna szerzetesi csuhánál, amelyben Zordon még gyerekként saját halálát elképzelte. Abban a pillanatban, amikor postára tette felmondó levelét a ferences provinciálisnak, visszafordíthatatlanul indult el egy úton. Egy úton, mely elvezet önmagunktól, gyerekkori álmainktól, és különféle megalkuvásokkal van kikövezve; melyen mások tudják jobban, hogy mitől vagyunk boldogok, mert mi magunk elvesztettük az irányt, ezért a „lehetőségek” alakítják tovább életünket, s miközben azt hisszük, sikeresek vagyunk, nőni kezd bennünk egy belső űr, ami egyre kisebbé tesz. Mert minden ember akkora, amekkorák az álmai. A legsúlyosabb vétket ez életben pedig nem gyilkosságokkal, lopásokkal, vagy hamis szerelmekkel követjük el. Ezek az egyetlen bűn következményei csupán. A Bűné, mellyel az ember maga ellen vét, amikor két jó közül a kisebbiket választja, feladva ezzel legelső álmát, a legnagyobbat, amit az égiek adnak számára, hogy könnyebben megtalálja vele saját szavát: a szót, amiért született.

(Regényrészlet)

2008. szeptember 16., kedd

CSATT ÉS HAGYMASZÁR

 

alt

Az úgy kezdődött, hogy amikor jöttem haza az írótáborból, lekoppant a szemem a volán előtt, az autó önálló életre kelt, első lámpái közé vett egy útszéli fatörzset, és kurva nagyot csattantam. A frontális ütközés pedig olyan, hogy nincs benne se alagút, se fény, hanem kapsz egy légpárnát a pofádba, s ha talpra állsz, írsz egy négykezes román novellát a zsarukkal, a pisztolyszemű anyósod meg maximumra húzza a Mária Rádiót, hogy meggyőzze magát: jó, hogy megmaradtál.
A csattanás után lenyomtuk Bálint Tamással a vándoregyetemi könyvbemutatót, és... egyetemi tanársegéd lettem Kolozsvárt. Erdély leendő újságíróinak kell tanítanom a publicisztikai és az irodalmi nyelv közti hasonlóságokat és különbségeket. Apám szerint a tanár feladata felkelteni hallgatóiban az ősi kíváncsiságot, amellyel a csecsemő szemléli a hagymaszárat. Magasztos hivatás, de a székely karatecsapatot, a zeteváraljai pisztrángokat és a homoródi lovaglást nem hagyom érte, ergo továbbra is úgy járok le a hegyről Mátyás elveszett városába mint a menses: havi egy alkalommal. No nem olyan véresen, de éppoly sebesen.
Az írás tehetség és mesterség együtt. A tehetséget megalkotni nem lehet: vagy van, vagy nincs. Örülök hát, hogy nem irodalomtudományi tanszékre kerültem, mert irodalomelméleti doktori abszolutóriummal zsebemben mondom: kanonizálni, ex catedra kijelenteni, hogy mi művészet és ki a tehetség olyan, mint kurvát vinni be hittanórára, hogy szemléltesd vele a halálos bűnt.

alt