Kritikák

Az történt, hogy Murányi Sándor Olivér) Folyamtánc című kötetét két „nekifutással” olvastam el. Tulajdonképpen egyetlen lendülettel a végére juthattam volna, ha aznap korábban nekilátok, de csak késői órán – úgy kilenckor – vettem a kezembe egyik este, ésmár akkor nagyjából a kétharmadán túljutottam ennek a mintegy százkilencvenkét oldalnak. A második alkalommal aztán simán befejeztem, és még arra is jutott időm, hogy nagy élvezettel visszalapozzak benne, s itt-ott „ráerősítsek” arra a hangulatra, amely körülvett az olvasás és az értelmezés folyamatában. Bevallom, hogy a kulturális életben markánsan jelen levő, számos barátjának, kortársának író-olvasó találkozót, felolvasó- és bemutatókörutat is szervező, ily módon sokat utazó alkotó két korábbi könyvét (Zordok, a székely szamuráj, Medvenéző) csak úgy, mondhatni kötelességből és vontatottan olvastam el annak idején, ám most igencsak meglepett ez a hang és a hozzáállás. A „fentforgás” ellenére sem túl gyakran jelentkező Murányi 2007-es indulása óta, másfél évtized során öt kötetet publikált – most érkezett el arra a szintre, hogy elmondható róla: érett és saját hangján megszólaló prózaíró.

Enyhe szorongással szoktam tudomásul venni és érzékelni az át-, az ide- vagy az odatelepedéseket. Annak idején Tamási Áront is megviselte a kiköltözés Budapestre. Kezdetben töretlen volt a népszerűsége, de a proletkult idején háttérbe szorult, s bizony az enyhülést követően – miután elszenvedett négy-öt szilenciumos esztendőt –, úgy tért, úgy térhetett vissza, hogy mindvégig a hagyományos székely falu írói-költői „átmentője”, Farkaslaka „újrafogalmazója” maradt, és tulajdonképpen önéletrajzi gyökerű írásaival jutott vissza azokba a magasságokba, ahová itthoni, erdélyi pályafutása idején felküzdötte magát. Lehet Mikes Kelement is említeni, aki az „örök” Rodostóból is Zágont látta – ez egy jó régi történet, de annyi biztos, hogy a számkivetettség fájdalma teremtette meg nála az utókor számára azt az örökfényű prózát, amely levelei által oly kitartóan sugárzik ma is felénk. Sorolhatnánk még számos olyan írót, akik a parancsuralmi időszak utolsó évtizedében távoztak Erdélyből, ám Pannóniába érve nem tudtak jelentőset alkotni, a témáik által idehaza maradtak, vagy pedig – beilleszkedési próbálkozásaik mellett is – képtelenek voltak a korábban megvalósított értéket, minőséget felmutatni. Úgymond elsorvadt bennünk a talentum. Kifulladtak. Elsüllyedtek a magyar középszerben. Nyilvánvaló, hogy kivételek is vannak bőven. Ilyen – immár nem kényszerű – áttelepedések később isvoltak, napjainkban isvannak. Nem ideológiai kényszer, jórészt a kalandvágy, a konjunktúra, illetve a családi helyzet sarkall és késztet pillanatnyilag is országváltásra többeket. Ebben a megváltozott, nyitott (?) világban azt szoktuk mondani, hogy a kulturálisan egységes Kárpát-medencében egyetlen magyar irodalom létezik. Lehet jönni-menni, de íróember legyen a talpán, aki sérülés nélkül képes élettér, lakóhelycsere közben változni és változtatni. Más helyről más szögben látni. Jelen pillanatban is folynak ilyen állandó lakhely- és országváltoztatással járó életút-projektek. Több-kevesebb eredménnyel.Murányi Sándor Olivér  esetében sikeresnek érzem az áttelepedést. Amint magánemberi megnyilatkozásaiból, de itteni írásaiból is kiderül – hiszen egyértelműek az önéletrajzi vonatkozások – megvetette a lábát a Duna egyik szigetén. Életvitelszerűen ott él a nagy folyam közepén, Szentendre magasságában. Ez az állapot azonban nem eltávolítja a háta mögött hagyott kisvilágtól, hanem inkább összeköti. Az itt szereplő írások tanúskodnak a vízen tett utazásairól, fel s le, hiszen eljut oda is, ahol a folyam „a tengerbe torkoll”. A halak, pontosabban a harcsák ürügyén.

Különösebben nem vagyok oda a horgászatért, nem is gyakorlom ezt a foglalatosságot. Úgy vagyok vele, amikor hallok bizonyos beszédfoszlányokat a kocsmákban vagy baráti társaságokban, hogy sokan pótcselekvésként élik meg, egyfajta primitív ösztön tovább-éltetéseként, és meg vagyok győződve arról is, hogy a zsákmány nagyobb része csak mese. Emlegetik ugye a halász-sublert, s azt is, hogyan kell róla leolvasni az adatokat. Viszont vannak őszinte horgászok, akik nem dicsekednek semmiféle zsákmánnyal, hanem bevallják, hogy élvezetből, sportból horgásznak, és tulajdonképpen nem visznek haza semmit, fogjanak bármekkora halat, mindig, minden példányt visszaengednek a saját életterükbe. Legfeljebb fotókat készítenek róluk, hogy dokumentálják. Egyébként a szerző is vall ilyen gyakorlatról, maga is él ezzel a lehetőséggel.

Túl a halakon, történetesen a harcsákon, én úgy gondolom, hogy az író számára a horgászat, a sport egyfajta ürügy és eszköz ahhoz, hogy ki- és megélje, felmutassa sajátos alkotói habitusát. A halak kötik össze a valósággal, a világgal. Egyrészt megjelennek a történetekben távolba szakadt testvérei, akikkel olykor csónakban, folyóparton szerveznek találkozásokat. Másrészt pedig eljut külföldi folyókra, más kulturális közegekbe is. Ami különleges értéket ad írásának, az bizonyos archetípusok bemutatása, olyan emberek alakja, jelleme, portréja villan fel – ’Színész’, ’Révész’, ’Király’ –, akikkel a maga mostani környezetében,a szigeten vagy Budapesten találkozott. Hallal és hal nélkül. Hogy legyenek még rétegek, belopja a novella-folyamba nagyapa alakját is (Partium), és emlékként bevillan az egykori jeges tutajozások emléke, amelyek a jégzajlásos Nagyküküllőn történtek (Székelyföld). Végül is ez a kis folyó benne van a dunás történetsorban. Jól illeszkedik. Hiszen a Küküllők vize eljut végül a nagy folyamba és a tengerbe. Néhol esszészerű eszmefuttatások, olvasmányélményekre való utalások, olykor oral history-szerű betétek szabdalják írásait, de ettől egyik sem válik soha szaggatottá. Nem fárasztó, inkább üdítő mellékzöngék, csak gazdagítják az alkotó kosarát. Novelláról novellára haladva, mintha vízből kiálló biztos köveken lépkedne, egyszer csak arra eszmél az ember, hogy átért a túlsó partra, s máris vége a kötetnek. Regényként is értelmezhető a külön is jól megélő, egyéni lábakra helyezhető írásokból összeálló novellafüzér. Az otthonra találás és az összetéveszthetetlenül kiforrott írói hang létrejöttének dokumentuma így, negyven  után, immár ötven felé. 

Simó Márton, Irodalmi Jelen, 2022. október 23.

 

Abban, hogy a Duna megihlet embereket, semmi különös nincs. Sokakkal megesett már. Érted, ott hömpölyög az a ménkű sok víz a lábad előtt, messziről jön, messzire megy, kultúrákat köt össze, te meg akkorka vagy a partján, mint a homokszem... az a minimum, hogy legalább egy négysoros verset írsz hozzá, lehetőleg a „folyó/hajó” rímpár mellőzésével. No most Murányi is ilyesmit szándékszik tenni: mondana pár szót kapcsolatáról a folyammal – mély tisztelettel, szerelemmel. A végeredmény azonban meglehetősen eklektikusra sikeredik.

A természetleírások például helyenként igazán élményszerűek. Plasztikusak, érezni bennük a fák susogását, a víz morajlását. Az anekdoták is tulajdonképpen ügyesen vannak fazonírozva. Kár, hogy gyakorta átcsúszik az egész valami túlhabzó szentimentalitásba. Talán a szerző nem tudja kontroll alatt tartani saját érzelmeit, esetleg nem is akarja: hagyja magát hömpölyögtetni általuk, mintha maga is uszadékfa lenne a Duna végtelen vizén. Ami metaforának szép, a baj csak az, hogy ettől egyes történetlezárások olyanok lesznek, hogy az embernek kedve támad a facebookra posztolni őket valami naplementés képre applikálva.

Meg hát az egotripek. Komolyan mondom, nem értem, miért kell vagy ötször elmondani, hogy „már harmincnégy éve gyakorlom a harcművészeteket”. Mit akar ezzel közölni a szerző? Hogy ne merjek három csillagnál kevesebbet adni a könyvére, mert jön a pörgőrúgás? Milyen értelemben növeli az olvasmány értékét ez az információ? Sejtem, hogy a szerző önképének ez szerves része – de miért kell ezt ilyen nyomatékosan a számba rágni? Lehet, Murányi úgy véli, hogy a harcművészi tapasztalat garantál egy látásmódot, ami értékesebb, mint egy mezei drogériapénztáros tapasztalata? És ezt nem elég a szöveg minőségén keresztül érzékeltetni, hanem külön le kell szögezni? Nem tudom. Engem idegesített. Ilyenkor azt éreztem (és néha máskor is), hogy a szerző titkon nem is annyira a Dunáról akar beszélni, hanem inkább saját magáról. A Duna meg hadd folyjon csak mögötte.

Nem akarok azért túl szarkasztikus lenni. És nem csak a szerző harcművészeti képességei miatt. Hanem elsősorban azért, mert időnként tényleg szépen megformált szöveg ez, ami törekszik egy átélt élmény tolmácsolására. Vannak disszonanciák, az igaz. De ha valaki szeret vízparton ülve révedezni, bizonnyal kedvét leli benne.

Járvás Péter, www.goodreads.com, 2022. augusztus 03.

NA MEG A BEMUTATÓ!

 
Három szerző, Bálint Tamás, Murányi Sándor Olivér és Muszka Sándor új kötetét mutatta be három rangos irodalmár, Orbán János Dénes, Nagy Koppány Zsolt és Sántha Attila, mindannyian a transzközépnek becézett erdélyi irodalmi hullám képviselői. Bálint Tamás első verskötetét, Murányi Sándor Olivér második, ezúttal prózakötetét, valamint Muszka Sándor szintén második, versekkel elegyített prózakötetét Sántha Attila kérdésekkel, OJD csípős-humoros kommentárral, NKZS pedig tréfás-ironikus versekkel (limerick) körítve ajánlotta az olvasóknak a Gondűző étteremben.
Bálint Tamás és MSO esetében vidáman működött a kérdve- kifejtő bemutató, Muszka Sándor még harsányabb kacagásra bírta a jelenlevőket rögtönzött székelykabaré-jelenetével. Egyszóval harsogott a derű, villogtak a szólelemények, sziporkáztak – főleg a nemi élet rejtelmeiből vett – telitalálatok, pirosodtak tapsoló tenyerek, a szerzők felé forduló arcok is néha. Végül OJD szellemes Petőfi és Arany, illetve Tamási és Karinthy-stílusparódiák alapján mutatta be klasszikusaink (ál) vélekedését a homoszexualitásról. Alulírott sem tudtam visszafogni szelíd röhögésem, csupán később szomorodtam el. Alábbiak miatt:
1. A transzközép irányzattal polgárjogot nyert itt-honi magyar irodalmunkban a szexualitás összes devianciájával együtt, de ugyanezzel polgárjogot nyert a közönségesség, a nyelvi durvaság és legtöbb érték lerángatása övön aluli szintre.
2. Anyaországunkban a miniszterelnök hozta divatba a trágárságot, édes Erdélyünkben az újabb irodalom kiegészíti ezt rögeszmés erotomániával; baj, ha nem kérek belőle?
3. Megakönyvbemutató? Na meg a könyvbemutatókon az én időmben nem ittak versenyt az írók a nagyérdeművel szemtől szemben… El kell viszont ismernem, hogy a transzközéppel ebben az egyben lelki rokonságot érzek: én is vedelem pl. a sört, de lehetőleg illő helyen és illendő alkalomból.
4. Sok vihart megélt újságíró barátom mondta: soha le ne írj senkiről és semmiről olyan szöveget, amit szégyellnél fölolvasni édesanyád előtt! Édes anyanyelvünk, múljon el tőled a trágárkodás keserű divatja…
5. Ezek az írók sztárok, tehát példaképek jó néhány irodalomkedvelő, olvasmányélmények alapján önmagára találó tinédzser számára; én pedig nem szívesen engedném el a diákokat ilyen hangvételű könyvbemutatóra. Vagy az a bajom, hogy megöregedtem és szélsőségesen konzervatív lettem? Akkor az öreg Igali szavaival: grácia fejemnek!

Fábián Lajos, Polgári Élet

 NINCS KEGYELEM, NINCS KATARZIS

 
(Murányi Sándor Olivér: Felnyomták szentnek
Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár 2007)

Annyi okosat mondogatott Goethe titkárának, Eckermannak, hogy Murányi Sándor Olivér újabb kötetéhez is jut belőle egy idézet. A német szellemóriás olyasmit mondott, hogy az igazi költészet az alkalmi költészet. Először udvari poétákra gondoltam, később koppant le, hogy a különös eseményhez kapcsolódó, ihlet szülte szövegre érthette szentenciáját Goethe.
MSO kötetének gerincét szűkebb régiónkban közismert szereplőket bemutató groteszk parabolák, illetve alkalomhoz kapcsolódó, ironikusan profanizáló, posztmodernül vulgarizáló példabeszédek alkotják. Szerzőnk stílusa a kopárságig szikár, lényegre törő, amint az illik a harcművészhez, MSO alteregójához. Paraboláinak legfőbb mondanivalója a méltósággal vállalt, illetve elfogadott, legtöbbször tragikus végzet: a hőst majdnem megeszi a „memme”, elviszi a halálvonat végállomásra, megjelenik neki Csaba királyfi, stb. És elmarad a katarzis az olyan konzervatív olvasóban, mint jómagam, aki lelki épülésre szokott olvasni bölcs sztorikat. Üres és teli című harcesszé-kötete után a szerző immár az Előretolt Helyőrség Szépirodalom Páholyába is berúgta poszt-teológiai üzenetét: légy kemény és viharálló, ne várj arra, hogy majd megsegít a nemi ösztön, vagy annak csitulása után Isten…

Fábián Lajos, Polgári Élet

CSAK AZ NEM ELÉG

 
Nem tudok arról, hogy az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy kiszállt volna valaha is Székelyudvarhelyre olyan szép számban, mint ahogy tette 2007 végén a Gondűző Étterem és Szálloda pincéjében szervezett hármas könyvbemutató alkalmán. Meg kellett volna erről a jelenlétről kérdezni Balázs Imre József irodalomkritikust, aki maga is részt vett az esten, illetve arról is, hogy mondjuk hét-nyolc évvel ezelőtt milyen témákban verseltek a Helyőrség ifjai. Ki tudja...?! Nincs veszve az olvasás, sem a könyvek, gondol­hat­tam volna az Előretolt Hely­őrség-könyvek bemutatá­sának estéjén, mert ugyanis az ünnep helyszíne, azaz a Gond­űző pincéje tele volt em­berrel. Mégis inkább arra gondoltam, lám-lám a könnyű irodalom, na meg ez a válogatott férfigárda csudamód vonzza a népet. Érdekes, mert ez a bi­zonyos költő-író generáció és leg­inkább műveik igencsak meg­osztják a közönséget. A haverok őrjöngve üdvözlik, a lányok nyála gyűlik, a pasik zöme rühelli, az idősb, de magukat haladó szelleműnek valló irodalmárok meghallgatják, illetve még kacarásznak is a meredek szövegeken. Az Erdélyi Magyar Írók Ligá­ja (E-MIL), az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) és az ERGO-Erdélyi Gondolat Egye­sület szervezte könyvbemutatón Lőrincz György író, az EMIA elnöke üdvözölte a kö­zönséget, ezután pedig rög­tön színre lépett a debütáns, Bá­lint Tamás (Irodalmi Jelen – Mé­hes György-debütdíj). A pap leá­nya, birtokostul (Erdélyi Hí­r­adó Kiadó, Előretolt Helyőr­ség-könyvek) című kötetére vo­natkozóan megtudtuk, sok mindenki támogatta anyagilag az írást, díj, alapítvány, mie­gy­más, a fiú pedig közgazdaságtant hallgat Kolozsvárt. Elő­ször voltak a kérdések, illetve egy közgázízű életrajzocska Or­bán János Dénes, az E-MIL el­nökének előadásában. Sán­tha Attila költő is hozzászólt, hogy például mély em­beri aggódások jellemzik Bá­lint Tamás líráját. Bálint Tamás vi­szont láthatóan zavar­ban volt a nyilvánosság előtt, pe­dig a legjobb kötetet tudhatta ma­gáénak. Nagyon jó érzék­kel, vagy tudással – mindegy – uralja a magyar nyelvet. A fel­olvasások után limerikekkel Nagy Koppány Zsolt tette fel az i-re a pontot, és általában nagy tetszést aratott velük. Jók is voltak. (OJD-életrajzocska fráteresen). Murányi Sándor Olivér Bálint Ta­mással ellentétben nem mai har­cos, a nyilvános szereplés nem zavarta, el is ragadtatta ma­gát a végén, oly jó volt fel­olvasni a művet. A Fel­nyomták szentnek című novelláskötet (Er­­délyi Híradó Kiadó, Elő­re­tolt Helyőrség-könyvek, E-MIL A­vantgarderobe-díj) már rég meg kellett volna jelenjen. Há­rom részre, vagyis inkább ket­tő­re oszlik a könyv, első a Ha­lálka, második a Pinufiusz apát por­nóprédikátzióiból, va­la­mint két novellát találunk még a Lógalékban (Pinufiusz apát ha­gyatékából). Egyébként en­nél a műnél is keresték az est há­zigazdái, hogy kik voltak a mes­terek, például Bálint Ta­más Villonra és Faludyra es­kü­dött, Murányinál már Coelhót és Borgest emlegették. Kétség sem fér hozzá, a kötet első része lírai, enyhén misztikus, míg a második sokkal szára­zabb, afféle fiktív urbán legen­dák. Látszik, hogy egymástól jól elkülöníthető időben írták ő­ket. A második rész címei na­gyon ismerősen csengenek, olyan jozefátosak. Mindenkép­pen a pornográfiának a vallásos témával való keveredése iz­galmas út, de visszás a jól is­mert lígafiguráknak, kocsmának való emlékállítás. Ide­tar­to­zik az is, hogy a harmadik, Muszka Sándor Mi nem lóg ha áll című kötetével ellentétben Mu­rányi szövege sokkal pre­cízebb, kimunkáltabb. Sánt­ha Attila ismét aggódást vélt fölfedezni az írásokban, meg nagyon erős férfiszem­szö­get (erre Murányi: „Ne ha­ra­gudj, ha nem tudok lányként írni!”). A Pinufiusz apát hagya­tékában található írások azoknak jelentenek igazán szó­rakozást, akik ismerik a sze­replőket, Endrét, Andriskát, Johnnyt, vagy ép­pen Francoist. Aki nem ismeri ezeket a miti­kus alakokat, an­nak szebb jövőt. Nagy volt a röhögés a kézdivásárhelyi Muszka Sán­dor elő­a­dásán. Apropó, előtte OJD-fé­le é­letrajz. Az ab­szurd, székely humor bejön az embereknek, főleg akkor, ha nem erőltetett, ha spon­tán, sza­bad satöbbi. És ez i­lyen volt, még akkor is, ha ez a szé­kely(kedély)esdi már lerágott csont. Nagyobb sikere volt, mint a vulgaritásoknak. A Mi nem lóg ha áll (Erdélyi Hí­r­adó Kia­dó, Előretolt Hely­őr­ség-köny­vek, Irodalmi Jelen – köl­tészeti díj) próza és vers egyben, illetve két részben. Mus­ca­riculum – igen találóan ez az első rész címe, nagyon egysze­rű szöveggel, egy adag infanti­lizmussal olyan bada-dadásan (vagy Tudósok?) győz meg ar­ról, hogy bár egyszer beleol­vass. A Muscariculum olyan han­gú, mint az Ady-verset sza­való Latinovits. Mély, közönnyel teli, megfáradt, párás. A versnél is ugyanez érezhető, nincsenek nagy amplitudók, és épp ettől jó, és nagyon új. A szövegek vulgaritásáról: e­zen a ponton sok mindent meg­tudunk a szerzőről, röhö­günk rajta, magunkon és me­­-g­int magunkon. Ha van a szö­vegben vulgáris kifejezés, akkor a szöveg legalább le­gyen olyan, mint Apollinaire Ti­zen­egyezer vesszője, vagy Sade budoárja. Csak Az nem elég (bár lehet, ezt a Helyőrség meg­cáfolja). A találka tanulsága: mindenki többé-kevésbé élvezte. Az­tán meg érdemes itt népszerű szerzőkkel könyvbemutatót szervezni, lám, hálás a közönség.

Barabás Blanka, Udvarhelyi Híradó

KIADÓI GERILLAMARKETING

 
Mivel lehet eladni egy könyvbemutatót?
[17.12.2007]

Az Erdélyi Híradó Könyvkiadó zenés showműsorral próbálkozott, a legújabb Előretolt Helyőrség-kötetek mellé Murányi Tóni és zenekara muzsikált. A Bulgakov kávéház irodalmi szalonjában az összes ülőhely elkelt, a közönség pedig díjazta a házigazda Orbán János Dénes esküvői frakkját és a szerzőkről írt humoros életrajzait.
Murányi Tóni és zenekara, jobboldalt Orbán János Dénes frakkban
Bálint Tamás költő és közgazdász A pap leánya, birtokostul című kötetével indítottak, amely a szerző bevallása szerint többek között azt firtatja, hogyan lehet meggazdagodni. Végül a honoráriumban, azaz az E-MIL 1000 eurós debütdíjában is sikerült kiegyezni. Murányi Sándor Olivér Felnyomták szentnek című prózakötetének bemutatója pörgősnek és humorosnak ígérkezett. A harmadik pornó-prédikációnál (a szerző által kitalált, vadonatúj műfaj) azonban néhányan lassan úgy éreztük, egy Murányi Olivér one-man-show-ra csöppentünk,
Murányi Olivér, szerzetes, irodalmár, karatés, néptáncos, és még mi is?
ami soha nem ér véget – és ez a benyomás csak erősödött, amikor a szerző karate- és néptánctudásából is ízelítőt kaptunk. Az első sorokban viszont töretlen volt a jó hangulat, annak ellenére, hogy a rendezvény harmadik órájába is jócskán beleeveztünk. Töredelmesen bevallom, nem volt türelmem kivárni, hogy Muszka Sándor Mi nem lóg ha áll című vers- és prózakötete sorra kerüljön, úgyhogy soha nem fogom megtudni, mi hangzott el a félig önéletrajzi ihletésű, félig fiktív novellákról, illetve az azt követő versekről. Pedig érdekelt volna.

Fülöp Noémi, Balázsi-Pál Előd, Transindex